A pszichiátria és neurológia helye az orvostudományban
A pszichiátria a leghumánusabb és legemberibb orvosi szakma. Tárgya a pszichés működés kórosságainak, betegségeinek megelőzése, kórismézése és gyógykezelése.
A normál pszichés jelenségeket tárgyaló lélektan felől elindulva közelebb jutunk a pszichiátria tárgyának körülhatárolásához, ha úgy fogalmazunk, hogy azt a lelki ,értelmi, érzelmi és viselkedési működések zavarai alkotják.
A pszichiátria története röviden: Hippokratész lényegét tekintve mai napig érvényes vérmérsékleti típusbeosztást írt le/a melankolikus, szangvinikus, kolerikus és flegmatikus típust/mégis a XVIII.század végén csak Pinel és észak olasz társai voltak azok, akik a láncokat/képletesen és fizikai értelemben is/levették az elme betegekről. Még az elmúlt század elején is elterjedt volt a pszichés betegségek misztikus, moralizáló felfogása. A tudományos pszichiátria kezdete a XVIII.-XIX.század fordulójára tehető, megkezdték a pszichés jelenségek rendszerezését
.Az Freud-Ferenczi-Jung-Adler nevével fémjelzett pszichoanalízis, illetve mélylélektani iskolák jelentették a pszichológiai és élettörténeti értelmezés, egyben a ma már igen sokféle pszichotherápiás módszer, illetve irányzat kezdetét, hangsúlyozva a „nem tudott” tudattalan, elfojtott, gondolkodásból kiszorult pszichés információk hatását, szerepét..Az 1950-es évek gyökeres változást hoztak a pszichiátriai kezelésekben. Erre az időre tehető a modern pszichofarmakológia kezdete. A neurobiológia ill. psychofarmakológia látványos fejlődése révén kifejlesztett újabb és egyre kedvezőbb mellékhatás profillal rendelkező szerek láttak napvilágot, de ezek nem helyettesítik, nem zárják ki a pszichotherapiás módszerek alkalmazását. A pszichiátriai betegekkel szemben sok nemzedéken keresztül alakultak ki és merevedtek meg fenntartások, előítéletek, elutasító attitűdök. Nem érthetetlen ilyen előzmények után az sem, hogy a hatásosabb gyógykezelés és a humánus szemlélet terjedése ellenére is a reveribilis, rehabilitatív beállítódás csak fokozatosan tud uralkodóvá válni. A humanitás, emberi jogok előtérbe kerülése a pszichiátriában az elmúlt évtizedek nagy vívmánya. A pszichiátria ma sem könnyen illeszthető be a medicinális szakok kritérium rendszerébe. Nehezen helyezhető ugyanis bele az egzakt természettudományos leletekkel és adatokkal dolgozó szomatikus medicina eszme világába. Ugyanakkor a korszerű szomatikus orvosi szakok korszerű szemlélete sem nélkülözheti a betegségek holisztikus szemléletét, pszichoszociális kontextus felismerését. Az egyén magatartásának, viselkedésének, érzelmi megnyilvánulásainak a kórossága mindig az adott szociális közegben értelmezhető tárgyilagosan.
A pszichiátria és a neurológia viszonya
A valamikor egységes orvostudományról Európa jelentős részén, így hazánkban is a múlt században kezdett leválni a neurológia, illetve az ideg-elmegyógyászat. Hazánkban a klasszikus német/elsősorban porosz/ minta hatásaként. A modern képalkotó eljárások és biokémiai ismereteink alapján a neurológia fogalma és kompetenciája a következőképpen fogalmazható meg: Mindazok a betegségek, kórképek, szövődmények, amelyekben az idegrendszer motoros, szenzoros, koordinációs, érzékszervi működése, illetve az ezek alapját képező morfológiai, neurofiziológiai, kémiai károsodások állnak előtérben. A pszichés működések viszont nem, vagy csak kevésbé, másodlagosan érintettek. A neurológia is igen sok diagnosztikus és therapiás subdiszciplinára bomlott. Ez alól a pszichiátria sem kivétel. A gyermekpszichiátria, a serdülőkori pszichiátria, gerontopsychiátria, vagy az igazságügyi pszichiátria szociálpszichiátria, biologiai pszichiátria. Még világosabban látszik a differenciálódás a gyógykezelések területén./ pharmakotherápia, pszichotherápia/ Gyakorlatilag szinte minden esetben az örökletes, az alkati az életkori, a testi, környezeti, lélektani, a személyiségfejlődési tényezők és rendellenességek együttese és komplex kölcsönhatása magyarázza a történéseket, a teendőket és a kórjóslatot.
Dr.Prehoffer Ágnes